Kiskoromban imádtam az erdőben játszani. Úgy éreztem hogy felszabadulok minden gond alól, bár milyen gondjai lehetnek egy 7 évés kislánynak? Csak élveztem ahogy a szél néha-néha belekap a hajamba, hallgattam a madarak csicsergését. A lágy fű csikizte meztelen talpamat, miközben az eget kémlelve forogtam. Olyankor a nagy kékség még szebb volt. Mintha egy űrhajóban ülnék, és egyre közelebb érnék a végtelenhez. Rá akartam ülni a felhőre, vagy végig sétálni a birtokunk felett. Mikor már kellően elszédültem nevetve huppantam a puha fűbe. Hajam szétterülve csapódott a földnek, én meg csukott szemmel feküdtem. Szinte az egész napomat az erdőben töltöttem. Vonzott magához mint a mágnes. Ősszel gyönyörű volt. A falevelek barna, sárga, némlyik még halvány zöld színben pompázott, csak a fák voltak csúnyák. Üresek, és kopaszok. Olyankor a képzeletemmel gyönyörű díszes levél ruhába öltöztettem őket. De... ez az egész egy napon elveszett. Mikor már nem mehettem a saját játszóteremre. A szüleim nem szerették, egszerűen utálták ha ott vagyok. Folyton azt kérdezgették hogy találkoztam-e valakivel, és olyankor csak grimaszolva fejet ráztam. Akkor még nem értettem hogy miért ez a nagy felhajtás. Kivel talákozhattam volna az erdő közepén? Volt hogy napokig nem mehettem az erdő közelébe se. Így volt ez éveken keresztül. Néha amikor tulságosan a munkájukkal voltak elfoglalva kiszöktem hogy élvezzem az erdő atta csodálatos érzést. A szabadság érzetét. De a 18. születésnapomon minden megváltozott, mert nem hallgattam rájuk, és az erdőben kötettem ki... De belül éreztem.... hogy nem kellett volna.